Grosics szegény, dorogi bányászcsaládból származott, szülei a kiemelkedés reményében papnak vagy hegedűművésznek szánták, ennek megfelelően hétköznap esténként hegedűórákat vett, míg vasárnaponként ministrálni járt.

Tizennégy éves korában a kerékpárjára támaszkodva nézte, ahogy az NB II-ben szereplő Dorogi AC játékosai éppen komáromi mérkőzésükre készülődtek, ám az indulás előtt kiderült, hogy mind Papp kapus, mind a tartalékja hiányzik. A legenda szerint ekkor hangzott el Pfluger Dezső középcsatár szájából a "ha Papp nincs, jó a ministráns is..." mondat, amely Grosics Gyula sportpályafutásának kezdetét jelentette. A Komárom ellen ugyanis már ő állt a dorogi kapuban, és a korabeli tudósítás szerint az esélytelenebb vendégcsapat elsősorban újonca érett kapusokat megszégyenítő remeklésének köszönhetően győzte le jóval esélyesebb ellenfelét.

"Nem szerettem védeni. Mindig azoké a dicsőség, akik gólt szereznek, és azoké a szégyen, akik gólt kapnak. Persze később, befutott kapusként már megváltozott erről a véleményem" - emlékezett vissza a kezdetekre Grosics.

A háború befejezése után még visszatért Dorogra, 1947-ben azonban elhagyta a kieső csapatot, s a teherautós fuvarozók szövetségének klubjához, a MATEOSZ-hoz került, majd ugyanebben az évben, Albánia ellen a válogatottban is bemutatkozott. 1950-ben, huszonnégy éves korában a magyar bajnokság akkori elitcsapatához, a Budapesti Honvédhoz igazolt, amely az Aranycsapat több játékosát is soraiban tudta. 1953-ban részese volt az évszázad mérkőzésének nevezett 6-3-as londoni diadalnak, a magyar futball legemlékezetesebb pillanatai közé tartozik, ahogy a világraszóló győzelmet önfeledt cigánykerekezéssel ünnepelte.

Forrás: A Labdarúgás Művészete (alm.hu)

Az 1952-es helsinki olimpián aranyérmet, az 54-es svájci világbajnokságon ezüstöt nyert a válogatottal, ez utóbbi azonban országszerte óriási csalódást keltett, a játékosok titokban tértek vissza Magyarországra, nehogy a népharag áldozataivá váljanak. A 3-2-es német győzelemmel zárult döntőben 31 mérkőzésen át tartó magyar veretlenség szakadt meg, ami egyben egy nehéz időszak kezdetét jelentette Grosics életében.

"1952-ben még a legjobbak szerepeltek az olimpián, mert a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség 1956-ban szabályozta le, hogy csak utánpótláskorúak szerepelhetnek a nyári játékokon, így a Helsinkiben aratott diadal rendkívül értékes. Ennek ellenére már akkor is a világbajnokság volt a sportág csúcsa. Életem legfájdalmasabb emléke az 1954-es berni vb-döntő, elsősorban azért, mert ez azon ritka esetek egyike, amikor nem az ellenfél nyert, hanem mi vesztettünk."

Amellett, hogy maga sem tudta feldolgozni a berni kudarcot, kémkedéssel és hazaárulással vádolta meg az Államvédelmi Hatóság. A börtönt éppen hogy sikerült elkerülnie, de egy évre eltiltották a játéktól, ennek ellenére a következő két világbajnokságon (1958, 1962) már ismét ő őrizte a magyar válogatott hálóját.

"Ha az 1954-es döntőben nyer a magyar csapat, akkor az én életemben nem következett volna be 1955: egy 13 hónapig tartó ÁVH-s eljárás kémkedés gyanújával, ami nagyon nehéz időszak volt. Akkor két évig nem kerülhettem be a válogatottba. '49-ben sem lehettem válogatott, ugyanúgy az ÁVH épületében, az Andrássy út 60-ban kötöttem ki, mert disszidálni akartam, de megbuktunk" - nyilatkozta az Origónak egy 2009-es interjúban.

A Honvédba nem térhetett vissza, Tatabányán állhatott újból kapuba, ő az első tatabányai labdarúgó, aki szóhoz jutott a legjobbak között. 1963-as búcsújáig 390 élvonalbeli mérkőzésen védett, ezalatt három bajnoki címet szerzett. A nemzeti csapattól nyolcvanhat válogatottság után, 1962 őszén a jugoszlávok elleni meccsen búcsúzott. Hatszor a világválogatottba is meghívták.

A Fekete Párduc becenevet jellegzetes fekete mezéről, illetve kiváló reflexekkel párosuló, ruganyos mozgásáról kapta. Legfőbb erényének azonban azt tartották, ahogy korát megelőzve képes volt a védelem irányítására, s a játékkal együtt élve - olykor a kapuját messze elhagyva - szinte negyedik hátvédként szerelt és indította a csapattársakat. "Örök tartalékja", Gellér Sándor saját elmondása szerint annyira szerette és tisztelte Grosicsot, hogy rendszeresen kipucolta a cipőjét.

Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Fájlalta, hogy nem juthatott el a századik válogatottságig, úgy vélte, politikai okokból állították félre, mint ahogy az aktív játékkal is idő előtt hagyott fel. "A chile-i világbajnokság előtt megegyeztem a Tatabánya vezetőjével, hogy a vb-t követően a Ferencvárosban folytatom pályafutásomat. Ők bele is egyeztek, de én éppen a világbajnokságon a csehszlovákok elleni meccset követően kaptam az üzenetet, hogy az állami vezetők nem engedélyezik átigazolásomat, és maradnom kell Tatabányán. Erre bejelentettem, hogy befejezem. De ma már nem titkolom, később ezt nagyon megbántam" - nyilatkozta a Népszavának egy 2007-es interjúban.

Visszavonulása után edzőnek állt, 1963-ban Tatabányán, 1964–1965-ben Salgótarjánban, 1966-ban a KSI-ben dolgozott, 1966 és 1968 között pedig Kuvaitban volt szakfelügyelő és szövetségi edző. 1969-től 18 esztendőn át állt a Budapesti Volán és a Volán SC élén, egyesületi elnökként vonult nyugdíjba.

A FIFA Football Mundial róla szóló része:

A legendás kapus Kő András 2007 decemberében megjelent, A Grosics című riportkötetében idézte fel életének fontos állomásait és tapasztalatait. "Nagyon sok örömben volt részem, s ez tart életben. Csakhogy az én életem és pályafutásom elég sokszor fordult reménytelen irányba. Kemény iskola volt ez az idő. Aztán az Isten mindig felemelt, és tovább mehettem a kikövezett úton" - emlékezett a legendás kapus.

Grosics Gyulát az elmúlt években többször kórházban ápolták, bevallása szerint három szívinfarktus érte, az egyiknél, amikor elesett, eltört a bordája, majd többször kilyukadt a tüdeje. Családja csütörtökön közölte az MTI-vel, hogy a szokásos kontrollvizsgálatot követően ismét kórházban ápolják. A család tájékoztatása szerint pénteken 11.20-kor, álmában érte a halál. A tatabányai stadion 2011 óta az ő nevét viseli, Budapesten a XI. kerületben iskolát, Gyulán pedig labdarúgó-akadémiát neveztek el róla.