Fazekas Mihály (Debrecen, 1766. január 6. – Debrecen, 1828. február 23.) költő,botanikus, a Lúdas Matyi írója, a debreceni Füvészkert tervezője.

Debrecenben született, apja jómódú "cívis": gyógykovács és állatorvos volt. Iskoláit szülővárosában kezdte meg; 1779-ben befejezte a gimnázium 6. osztályát. 1781. április 20-án a debreceni Kollégium hallgatói közé lépett; tanára volt P. Szathmáry István, Hatvani István, Varjas János és Sinai Miklós. Azonban valami mellőztetés miatt összezördült tanáraival, és 1782. április 16-án beállott a 84. lovasezredbe önkéntes közlegénynek. Tizennégy esztendeig katonáskodott, részt vett II. József, majd Ferenc császár törökországi és moldvai hadjárataiban, 1793-ban pedig a császári csapatokkal a francia köztársaság ellen vezényelték. A franciák ellen folytatott háború kellős közepén megundorodott az igazságtalan vérontástól, s 1796 végén főhadnagyi rangban kilépett a hadseregből. Hazatért szülővárosába, s ettől fogva élete végéig a tudománynak és az irodalomnak élt. Később nyugalomba lépett, és szülővárosába tért vissza, ahol a mezőgazdálkodásnak élt, és mint városi és kollégiumi pénztárnok hivatalnokoskodott. Családi életéről nagyon keveset tudunk; feleségül vette Weszprémi István, a hires debreceni orvos egyik leányát, aki gyermek nélkül nemsokára özvegyen hagyta, majd Fazekas egyik nővére társaságában lakott. Különösen szerette a botanikát, és emellett verselgetett is. Kertészkedett, füvészkedett, csillagászattal foglalkozott, részt vett a város közügyeiben, s baráti körével -s e körben Csokonaival - élénk szellemi életet teremtett Debrecenben. 1807-ben Diószegi Sámuellel közösen kiadta a magyar növénytani irodalom egyik legjelentősebb alkotását, a Magyar Füvészkönyvet, 1819-től pedig minden évben szerkesztett egy-egy kalendáriumot polgártársai okulására. Ezek voltak az első magyar naptárak, amelyekből kimaradtak a babonás jövendölések..

Nem volt hivatásos költő, a költészetet kulturált emberhez illő passziónak tartotta

Fazekas Mihály neve általában főművét, a Lúdas Matyit idézi fel az olvasók tudatában. Kétségtelen, hogy ezzel a nevezetes elbeszélő költeménnyel írta be nevét irodalomtörténetünkbe, és ez az a műve, amelyet az iskolába járt emberek ismerni szoktak. De Fazekas Mihály valójában több, mint a Lúdas Matyi költője. Annak a Debrecenben kivirágzó irodalmi kultúrának, amely a felvilágosodásból vezetett a romantika felé, Csokonai után ő a legjelentékenyebb alakja, és még a hazai tudománytörténetet sem lehet úgy elmondani, hogy kimaradjon belőle Fazekas Mihály, a botanika tudósa, a hazai növénytan tudományának egyik fontos előfutára. De ha történetesen nem ő írja a Lúdas Matyit, és Diószegi Sámuellal nem ő írja meg a Füvészkönyvet, nem nagyszámú versével mégis fontos alakja volna a XIX. század első negyede hazai költészetének, akit egyben-másban a romantika, majd Petőfi népiessége elindítójának is tekinthetünk

Élete vége felé csillagászati szakkönyvet is írt. Utolsó éveiben sokat betegeskedett, a katonaság okozta csúzos bántalmakhoz még makacs gyomorbaj is járult. Miután barátai sorra elhaltak mellőle, egyre visszavonultabban élt, s akár Csokonait, őt is a tüdőbaj vitte el, 62 éves korában. Gazdag és értékes költői életművet hagyott maga után. Költészetében a felvilágosodás, a haladás nagy eszméit szólaltatta meg, közvetlen egyszerűséggel, a nép nyelvén és hangján. Mint lírikus is korának nagy költői közé tartozik, elbeszélő költeménye, a Ludas Matyi pedig örökre halhatatlanná teszi nevét.

Művei:

Fazekas indította meg a Debreceni kalendáriumot, amelyet haláláig szerkesztett; itt közölte néhány versét, F. M. aláírással.

Ludas Matyi, egy eredeti magyar rege négy levonásban. Mi ezen Ludasnak az ára? Ő biz az apja Lelkének sem alább hármát, egy kurta forintnál. – A első kiadás 1815-ben jelent meg Bécsben, a szerző tudta nélkül. Fazekas 1815. november 15-én levelet küldött a kiadónak, amelyben tudatta, hogy a Ludas Matyit még 1804-ben írta ugyan, de miután az 1805-ben Kazinczy tetszését nem nyerte el, nem szánta kiadásra. Ekkor újra átdolgozta, és 2., javított kiadásként jelent meg 1817 júniusában, F. M. kezdőbetűkkel a címlapon, 8 rét egy íves füzetben négy fametszettel, rajzolt borítékkal és 36 koronáért árulták. Minden ebből bejövendő pénzt, mint a mellé ragasztott híradás tudtul adta, a kiadó a szombathelyi és körmendi tűzkárosultak segélyezésére fordította. A 3. kiadás 1831-ben Budán jelent meg. Ezután sok kiadást ért, és a ponyvára kerülve eljutott a nép közé.

Fazekas Mihály írta az evangélikus reformátusok énekeskönyvében a 127. éneket. Versei közül még életében megjelent egy a Hébében (1825.), és halála után Ináncsi Pap Gábor többet közölt a Koszorúban (1830.); ismeretlen verseit kiadta Mátray Lajos,

Fazekas élete és munkáiban (Debrecen, 1888.), aki több idegen költeményt is neki tulajdonított.

Gerzsonhoz 1826. ápr. 22. a Figyelőben (V. 1878.).

A tavaszhoz

Már a gyenge kökörcs fel-felemelgeti
A nyálkás avarok leple alól fejét
És pelyhes koszorúját
Lassanként nyitogatja ki.

Jer, lágy szél, jer! öleld és nyalogasd körűl
A felkölt gyereket, jer, nehogy a fogas
Fény megverje szemével
Vonj enyhébb levegőt reá.

Már sok kis madarak messze kerűlgetik
A füstös levegőt, melyben az emberek
Szomszédsága miatt nem
Legbátrabb telelés vala.

A kedves szabadért megvetik a gyanús
Kézzel szórt eledelt, melynek alá fogó
Lépet rejte az álnok
Embernek ravaszabb fia.

Itt vagy hát már óh kezdetnek
Legfelségesb példája,
A felserdült természetnek
Nagy pompájú mátkája!
Jer, tiszteljük szűz keblébe
Hol kis zefir puha szele leng
S a rábámult csendességbe
Egy andalgó fülemile zeng.
Itt, hol még egy bódúló is
Egy percet meghiggadna,
Egy országot feldúló is
Lágy érzéssel borzadna,
Itt érezzük, hív pajtások,
A szent erkölcs nemes erejét,
Hadd kapkodják másutt mások
A képzelt jó buja kebelét.
Jertek, hívek, s a gunnyasztó
Hajnal lassú lángjánál
Áldozzunk a szívforrasztó
Egyesség oltáránál,
A titkok szent egyházának
Igy ballagjunk falai körül,
Míg a kétség árnyékának
Bóldog lelkünk felibe nem ül.
Addig a szép természetben
Hordjuk tisztán szívünket,
Még itt egy ily víg életben
Kezdjük dicsősségünket,
Hadd búzgassa mindég vérünk
Jó erkölccsel tele szeretet,
Úgy mindent oly vígan érünk,
Amint értünk ma kikeletet.

A csermelyhez

Hová kis víz olyan sebessen,
Hová sietsz olyan szivessen?
A virágok, kik rád hajolnak,
S mintegy csókjaidér bókolnak,
Nem tartóztatnak egy cseppet is,
Sőt még kerülgeted őket is.
Apró cseppek! csillapodjatok,
Szörnyűség az, amint omlatok,
Vagy tán ti is felhevültetek,
S velem egyformákká lettetek?
Mégis, hogy egymást felleljétek,
Nem szükség, hogy így kergessétek,
Ha ama kis malmot éritek,
Ott egymást majd ölelhetitek,
Mátkátokat ott csókoljátok,
S a zubogón úgy bocsássátok,
Amelyen midőn lerepűlnek,
Sok apró ködöcskéket szűlnek.
Óh, ha ti is így kivánkoztok,
Tudom, hogy engem sem átkoztok,
Kinek a legforróbb szerelem
Egészen megfőzé kebelem.
Óh, miket bíznék én reátok,
De már elöllem elfutátok,
Ti egymást hancúzva űzitek,
S panaszimat nem is értitek.
Könnycseppjeim, kiket még lelek,
Menjetek el hát ti ővelek,
Majd a malomnál megálljatok,
Kerekére le ne fussatok,
Ott várjátok meg kedvesemet,
Ki öli s éleszti szivemet.
S ha vizet merít korsójába:
Fussatok bele hamarjába,
S ha inni felviszen szájára:
Csepegjetek szép ajakára.
Onnan lejjebb-lejjebb menjetek
S titkai közt enyelegjetek,
S míg nyájason csiklándozzátok,
Szivébe ezeket sugjátok,
Hogy egy bájoló tekintete
Minden nyúgodalmam elvette,
S megfosztott legfőbb vagyonomtól
Elszakasztván szabadságomtól.
Mondjátok, hogy e nagy kincsemet
Se kérem vissza, csak engemet
Tartson hivének annál fogva,
S nézzen egyszer rám mosolyogva.

Exsurge cor meum

Szívem, emelkedjél
Míg ügyed ártatlan,
Légy tántoríthatatlan;
A rossz szerencsének
S rendetlenségének
Pálmát ne engedjél,
Szívem, emelkedjél.

Ne szünj reményleni,
Szélvész után mindég
Kellemetesebb az ég;
Majd ha jól kiderűl,
S a bús tenger leűl,
Szép lesz rajta menni,
Ne szünj reményleni.

Csak dühösködjetek,
Menyköves fellegek,
Szórjatok lángot, egek,
Mindég nem tartatok,
Majd más csillagzatok
Lenyomják mérgetek,
Csak dühösködjetek.

Reménylek, míg élek,
A nagy lélek nem fél,
Akármint fújjon a szél.
A hab ha rám dűl is,
Hajóm elmerül is:
Úszva is reménylek,
Reménylek, míg élek.

Szívem, békével élj,
Mert ha nem tántorog,
Reménységem győzni fog;
Amit sok átkozott
Esztendő nem hozott,
Megád egy perc, ne félj;
Szívem, békével élj!

Aggodalom

Virágzásom idejében
Akármerre kerültem,
A természet nagy kertjében
Minden nyitott körűltem;
Minden újult, éledett,
Minden örvendeztetett.

Héj de már hogy meghervadtam,
Ha lehajtom fejemet,
Azt súgja a főld alattam,
Hogy maholnap eltemet.
Sorsom így ha képzelem,
Elgyalít a félelem.

De ha nézem a temérdek
Csillagokkal tölt eget
És tanácsot tőlle kérdek;
Ő magához integet,
Hol kinyílva tölthetem
Újra munkás életem.

Lelkem azt örülve látja
És repülne hirtelen;
Csak az fáj, hogy test barátja
Tőlle válni kénytelen;
Ő a világi sok bajt
Únva nyúgalmat óhajt.

Végbúcsú

Elunván már várakozni
A világ jobbúlásán,
S haszontalan gondolkozni
A szív titkos forgásán,
Szegény testem bár nem ohajt
Jó lelkétől elesni,
De ez őrá keveset hajt,
S jobb hazát megy keresni.
Barátim! kik türhetétek,
Elnézvén sok hibámat,
És édessé tehetétek
Sok keserű órámat,
Én a kétség nagy kárpitját
Ímé már elérhettem,
Mellynek eddig titkos nyitját
Ésszel fel nem érhettem,
Már ajtaja felén vagyok,
Már küszöbén lépek bé,
S íme mindent idehagyok,
Csak titeket veszlek bé.

A tavaszhoz estendén

Levelei Debrecenből Kazinczy Ferenczhez, 1805. aug. 20. (Kazinczy Levelezése III.), Kerekes Ferenchez 1815. nov. 24. (Delejtű 1859. 286. l.), Fodor

Csillag óra, melyből a ki a jelesebb álló csillagokat esmeri, az esztendőnek minden tiszta éjjelén és annak minden részeiben, megtudhatja, hány óra és fertály légyen. Debrecen, 1826.

Magyar füvészkönyv, mely a két magyar hazában találtatható növényeknek megismerésére vezet, a Linné alkotmánya szerént. Debrecen, 1807. Két rész., Diószegi Sámuellel dolgozta ki.

Fazekas Mihály versei. Összegyűjtötte Lovász Imre. Pest, 1836.

Orvosi füvész-könyv mint a magyar füvészkönyv praktikai része. Debrecen, 1813. – Neve ugyan nem fordul elő a címlapon, azonban, hogy neki is része volt benne, nem kétséges, mert ez kitűnik az előző mű előszavából. E két munka megalkotta a magyar botanika nomenklaturáját, fölhasználva a népies elnevezéseket, és ha szükséges volt, alkotott ugyan új neveket, de mindig népies gyökökből vagy népies észjárásból és a növény tulajdonságaiból merítve.