Fekete István (Gölle, 1900. január 25. - Budapest, 1970. június 23.) író, számos ifjúsági könyv és állattörténet írója. Barátjával, Csathó Kálmánnal együtt az "erdész-vadász irodalom" legismertebb művelője. Vuk, Bogáncs, a Tüskevár megálmodójaként ismerjük és csak kevesen tudják róla, hogy civil foglalkozása is volt. Vadászati előadóként dolgozott a Földművelésügyi Minisztériumban, majd a Mezőgazdasági Múzeumban volt tudományos kutató.

1900. január 25-én, a Somogy megyei Göllén született, Fekete Árpád tanító, iskolamester és gazdálkodó és Sipos Anna első gyermekeként. Az akkori kor szokásának megfelelően keményen nevelték. Az elemi iskola első négy évét (1906-1910) szülőfalujában végezte el, az ötödik évet már Kaposváron kezdte el, ahová egy év múlva a család is költözött.

Első vadászélményeit 1917 nyarán Somogyfajszon szerezte nagyapai nagynénjénél. 1917 végén besorozták, 1918 tavaszán iskolájában hadiérettségit tett, majd 1918-ig káplárként szolgált.

1923-ban élete felvették a debreceni Gazdasági Akadémiára, de csak az első félévet végezte el. Dunántúliként nem érezte jól magát az Alföldön, visszavágyott a dimbes-dombos dunántúli tájra. 1924 januárjában Magyaróváron folytatta tanulmányait, ahol 1926-ban mezőgazdászként végzett.

Ezután Bakócára került, gróf Mailáth György birtokán kapott segédtiszti állást. Itt ismerkedett meg Piller Edittel, a bakócai belgyógyász főorvos lányával, akivel 1929. december 12-én házasságot kötött, a bakócai római katolikus templomban. A fiatal házasok az esküvő után Ajkára költöztek, első közös otthonukba. Itt kapott állást vezető gazdatisztként, a holland származású, disznókereskedésből lett földbirtokos, Nirnsee Ferenc birtokán. Munkája alatt fellendült a birtok, hírnevet szerezve neki és gazdájának egyaránt. Tej- és sajtüzemet szervezett az uradalomban, valamint szeszfőzdét is irányított. Mint az ajkai nagybirtok főintézője búzavetőmagot nemesített, eredményei országos visszhangot keltettek, a Gazdatisztek Lapja is nagy elismeréssel írt róla. Az Országos Állattenyésztési Kiállításokon rendszeresen díjat nyertek az irányítása alatt tenyésztett merinói kosok.

Gyermekei gazdatiszti időszakában, Ajkán születtek, lánya, Edit 1930-ban, fia, István 1932-ben. Dr. Fekete Edit, középiskolai tanulmányait a budai Sacré Coeur-rend leányiskolájában végezte. 1949-ben, alig 18 évesen elhagyta a családi otthont és a Sacré Coeur-rend tagja, apáca lett. Jelenleg az ausztriai Vorarlberg tartományban lévő Bregenz városában él. A rend General prefectinje, iskolaigazgató, osztrák tanügyi kormánytanácsos volt élete aktív korszakában. István fia, a gödöllői Premontrei francia gimnáziumban tanult, 1985-től 10 évig a Kanadai Magyarság című lap tulajdonos-főszerkesztője volt, ma Chicagóban él.

Évente kétszer-háromszor baráti társaságával napokra - vagy néha egy-két hétre - eljárt Erdélybe, a Börzsönybe, a Bükkbe vagy egyéb vadregényes helyekre vadászni. A barátok és vadásztársak a többek közt a következők voltak: Kittenberger Kálmán a világhírű Afrika-vadász, író és a Nimród című vadászújság tulajdonos-főszerkesztője; Csathó Kálmán neves író, a Nemzeti Színház főrendezője; gróf Széchenyi Zsigmond világhírű Afrika-vadász és író; dr. Vertse Albert a Madártani Intézet igazgatója; Tőrey Zoltán a Magyar Filmiroda igazgatója; gróf Wass Albert földbirtokos, író. Gazdatiszti munkája mellett vadászati témában írogatott is, cikkei a Nimród vadászújságban jelentek meg.


1936-ban megírta a Gárdonyi Géza Társaság történelmi regénypályázatára a Koppányi aga testamentumát, amellyel első lesz. 1939-ben a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda magyar nemzeti szellemiségű regény pályázatán, melyre összesen 193 író küldte be pályaművét, a Zsellérek című regénye kapta a 3000 pengős első díjat. A Zsellérek népszerűségét mutatja, hogy 1939 és 1944 között hét kiadást ért meg, a rendszerváltozás után 1994-ben jelent meg újra, csonkítatlan formában.

1940-ben beválasztották a Kisfaludy Társaságba, melybe a kor jelentősebb és legnagyobbnak tartott írói, költői, irodalomtörténészei, esztétái, kritikusai és műfordítói tartoztak, csak a szigorú és objektív szakmai értékmérés és elbírálás alapján lehetett tagja valaki. A taglétszáma maximált volt, 50 rendes és 20 levelező tag lehetet, új tag csak akkor kerülhetett a Társaságba, amennyiben haláleset következtében üresedés történ. Fekete István Harsányi Zsolt helyét foglalta el. A Társaság bírálóbizottsága, 6 könyv és a nagysikerű Dr. Kovács István című film forgatókönyve, valamint a Hajnalodik színdarabja után, az ország 15 legjelentősebb és legtehetségesebb írója közé rangsorolta Fekete Istvánt.

1946 tavaszán tiltó indexre került a proletárdiktatúráról és a bolsevizmusról írottak miatt és a politikai rendőrség, az ÁVO is bántalmazta emiatt. Szemét kiverték, szétverték a veséjét és hajnalban egy katonai kocsiból kidobták a János Kórház mellett, ahol két járókelő találta meg.

Az 1949. tavaszi "tisztogatásig" Budapesten, a Földművelésügyi Minisztériumban dolgozott, ahol több mint egy tucat teljesen új megoldású mezőgazdasági oktatófilmet írt és rendezett. Ezután politikai okokból könyveit nem adták ki, állandó állást sehol nem kapott, alkalmi munkából (pl. uszályrakodás) tartotta el családját 1951 őszéig, amikor tanári álláshoz jutott a kunszentmártoni Halászmesterképző Iskolában. Osztályidegenként az új könyvkiadók és folyóiratok nem kér(het)tek belőle, igaz, a Sztálin halálát követő itthoni változásokig ő sem keres(het)te velük a kapcsolatot. Miután kizárták a Magyar Írók Szövetségéből, már csupán az Új Ember és a Vigilia fogadta szívesen írásait, ekkoriban ez nagy egzisztenciális segítséget is jelentett, hogy rendszeresen közölték apróbb, tárcaszerű novelláit.

A két egyházi folyóirat szerkesztősége tulajdonképpen az író kirekesztését követően kezdtek érdeklődni iránta. Szerkesztőik, Saád Béla és Sík Sándor régebbről ismerték Fekete Istvánt, és olyan "katolikus író"-ként tartották számon, aki irányzatok és mozgalmak mellett nem szívesen kötelezi el magát, ám a hite megingathatatlan, a barátai mellett pedig mindhalálig kitart. A változások idején e függetlenség a megbízhatóság ajánlólevelét jelentette, a vallásos kiadványok marginalizálódása pedig a jelenlévő kívülállóság lehetőségét kínálta fel Fekete Istvánnak. Bennük folyamatosan publikálhatott, anélkül, hogy elvtelen kompromisszumokra kényszerült volna.

Az Új Ember és a Vigília közönsége szívesen fogadta a polgári középosztály egykori lapjainak népszerű szerzőjét, és ennek jeleként folyamatosan gyarapodó olvasótábora lett a következő húsz esztendőben. Személyes hangú tárcái mellett különösen az ünnepi alkalmak idején közölt, morális dilemmákat megelevenítő hagyományos elbeszéléseit kedvelték.

Egész életében nyíltan vallotta Istenhitét, világnézeti és erkölcsi hovatartozását. 1950-ben, a Rákosi-korszak legvéresebb időszakában, a II. ker. Tárogató út 77. alatti, volt Rajnai-Tömöry villában található lakásába befogadta a Szent Ferenc Leányai apácarend "kápolnáját". Az egykori Szajkó ma Szerb Antal utca és a Tárogató út sarkán lévő Szent Ferenc Lányai rendházból kilakoltatták az apácákat, hogy az épületből kommunista pártszékházat csináljanak. A Jézus Szíve-kápolna mai napig a villában található.

1955-ben a Halászat című könyvét tankönyvként adták ki. Ezután számos kiváló ifjúsági regényt írt, melyekben az ember és a természet igazi viszonyát hűen ábrázolta.

1960-ban József Attila-díjjal tüntették ki a Tüskevár című regényéért. Több regényéből készült sikeres film, így a Bogáncs, a Tüskevár és rajzfilmen a Vuk.

Hetvenedik születésnapjának méltó megünnepléseként megkapja a Munka Érdemrend arany fokozatát.

Nagyon erős dohányos volt, ami miatt 1968-ban már kapott egy szívinfarktust. 1970-ben újabb infarktus következtében halt meg Budapesten. A Farkasréti temetőben temették el, de felesége kezdeményezésére hamvait 2004. augusztus 14-én újratemették a Somogy megyei Göllén, mert - mint fia idézte - "...egyedül Göllén érezte jól magát...".

 

Estnek árnyán

Estnek árnyán alkony szárnyán
a szürkület végiglibben.
Régi tőkék mámort rejtőn
kapaszkodnak kopasz lejtőn
s rőt levelük meg-megrebben.

Int egy árnyék, elmúlt szárnyék
bús fürtöknek takarója,
késő darázs zsongva-bongva,
szeptemberi titkot mondva,
pihenni száll a karóra.

Vén diófa zizeg, susog,
egy-egy dió halkan koppan,
holt levél száll a mély útba,
Tejút néz a bedőlt kútba,
s gyalogúton lépés dobban.

Lépés dobban, korsó koccan,
Öregember ballag ottan.
Elmúlt a nap, s csak a sötét
látja és a csillagos ég,
amint köszön meghatottan.

Foszlott szélű kalapjával,
megemelve lassan, mélyen
annak, aki mindig ott van,
sötétben és világosban,
tárt karral a gyepű szélén.

 

Őszi délután

Tétlen szombat délután van, és én nézem a fákat. A barackot, diót, vadgesztenyefát és a többieket. Zöldek még, de lombjuk rezdülése fáradt és tűnődő. A baracké kicsit sárgább, mint nyáron, és a körte levelét már itt-ott pirosra érlelték hűvös éjszakák, egyébként alig változtak, mégis susogásukban, némaságukban mintha fáradt aludni vágyás lenne, és nem néznének távoli hegyek felé, ha felkel a nap, csak lefelé, közel, a földre.

A diót már leverték, mégis, ha megrezdül a szél, valahonnan lepottyanik egy-egy szem, és titkos éjszakákon megnyitja markát a vadgesztenye tüskés héja is, és elhinti fényes bőrű gyermekeit a puha földön és a meddő aszfalton.

A hajnalok már elködösödtek, a csókák kiáltása messzebb hallatszik, mint máskor, és üde rikkantásukban mintha a tél üzenne az erdőknek és a nádasoknak, a vizeknek és a szántásoknak, az utaknak és az utasoknak.

Tétlen szombat délután van, és én nézem a fákat és az eget, hol céltalan kis felhők vándorolnak békés magasságokban, és madárrajok utaznak dél felé. A sárgarigó már régen elvitte aranydolmányát és ezüstfurulyáját, a fülemüle nem is tudom, mikor köszöntötte utoljára a kertet, ahol született, a bíbicek nem féltik már a fészket a tocsogók felett, és a gólyák talán már meg is érkeztek "téli" szállásukra, hol mindig meleg van, és idegen csillagokra néznek, fél lábon tűnődve az afrikai éjszakában.

Csak a feketerigó zörög a száraz avaron, és idei cinkék böngésznek az almafákon, aprókat cserregve, mert elfogytak a hernyók, elrepültek a lepkék valahová a nyár után, vagy lehulltak, mint éjjel egy-egy száraz levél, és szárnyuk színes ragyogása elmúlt, mint a nyári virágok ideje és tündöklése.

És milyen hallgatagok az éjszakák! A csillagok mintha szúrós szemmel vigyáznának a csendre, és csak vándormadarak kiáltanának figyelmeztető üzeneteket az utánuk jövőknek, hogy utat ne tévesszenek az úttalanságban.

Néha felébredek egy-egy ilyen kiáltásra, és kinézek az ablakon, pedig tudom, hogy nem láthatom őket, mint ahogy ők sem látják az utat, ami a szívükbe van rajzolva, hogy merre menjenek. De érzik, mint ahogy én is érzem, amikor felettem elrepülnek. Érzem és hallom, hogy siratják a nádast, az ismerős vizeket, búcsúznak a domboldaltól, hol piros már a galagonya és sárgul a vadkörte, vágyódva kiáltoznak a nagy fák után, hol árván maradt a fészek, és az elhagyott utak fölé hálót sző a pókmester, a szúnyoghalász.

És megjött a hangjuk a varjaknak, amint átszántanak a hajnal párája felett, és lenéznek a kertekbe, hol sárgán zörren a kukoricaszár, és a harmat hideg cseppjei csillognak a káposzta levelén.

Kárognak a varjak, és az elhagyott mezők üzenetét hozzák - annak, aki érti -, néma utakról beszélnek, romházakról, gazdátlan tanyákról és szürettelen őszről, csonka fákról, felszaggatott hidakról, elhagyott fejfákról és géproncsokról, melyek tanácstalanul állanak a kikericcsel kicsillagozott rétek közepén.

- Kár... kár!...

Amikor felsüt a nap, elhallgatnak, mintha szégyellnék, hogy csak rosszat tudnak mondani, és repedt trombitájukban csak a gyásznak van hangja.

Tétlen szombat délután van, és én nézem a fákat, az eget, a földet, ahová már letelepedett az alkony borulása, és előkúsztak a hosszú árnyékok.

Csend van, akár elhagyott templompadlásokon. A fákon levél se rezdül, a kerteken nem jár senki, a feketerigó elrepül valahová, nem kutat a zörgő levelek alatt, s a bokrok hónaljában már este van.

És éjjel majd újra megszólal a bagoly. Egész nyáron nem hallottam, de tegnap felébresztett. Felkönyököltem az ágyban, és hallgattam, mit mond, s borzongató rikácsolása mivel ijesztgeti a környéket.

Idei bagoly volt, idétlen hangú, nem sok meggyőződéssel öregbítette az éjszakát.

- Tél lesz! - kiáltotta. - Tél... téél... vigyázatok! Dermedés és elmúlás jár a kertek alatt. Én látom. Látom... Nem füstölnek a kémények, és a tél jégmarkába fogja a várost! Reszkessetek!

Aztán már nem értettem, mit mondott, mert mérgesen ugatni kezdtek a kutyák, és igen csúnyákat mondtak a kis bagolynak, aki nem volt rossz tulajdonképpen, csak hát bagoly volt, de erről nem tehetett.

Kiment az álom a szememből, és szinte vidám lettem, mert éreztem, hogy károghatnak már a varjak, és huhoghat a bagoly száraz rémlátással, én már nem hiszek nekik.

Én a néma vándoroknak hiszek.

A galamboknak és a rigóknak, az orgonálóknak, síposoknak és dalosoknak hiszek. A szélkiáltónak hiszek, a titkos fészekrakóknak, a fülemülének és a csíznek, mert hogy tél jön, azt tudjuk; vággyal és reménnyel fűtünk majd, azt is tudjuk; de a romok felépülnek, a hidak újra átfogják a partokat, a géproncsokat elnyeli a susogó sás, és a jeltelen sírokat beborítja a mezők millió virága.

Károghat hát a varjú, huhoghat a bagoly. Mondhat, amit akar.

Én a tavasznak hiszek!

 

 

Vuk

 

 

(Részlet)

 

 

 

Vuk pedig lapult a tóparton, a sásban, és várta anyját, aki nem jött. Hiányoztak testvérei, akikkel játszani szokott. A kisróka ébredő ösztöne valami bajt súgott, különösen amikor a kutyák csaholását hallotta, de azt azért nem sejtette, hogy a szemek, melyek körülvették, örökre ellobbantak. Amikor a lárma elült, és melegen tűzött rejtekére a nap, elaludt. Mikor fölébredt, hűvösebb volt már, elállt a szél, és lengő sásszálak árnyékot vetettek. "Mikor jön már az anyám?" - gondolta Vuk és gyomrában az ürességek karmai nőttek. Néha árnyék szállt fölötte, melyekre lesve felpillogott, és összefutott a nyál a szájában, mert Tás, a vadkacsa szállt fölötte, akinek finom húsára Vuk úgy emlékezett, mint a falusi gyermek a búcsúra. De másféle árnyékok is jártak odafönt. Víjjogó hegyes szárnyú, imbolygó árnyékok, melyek elől Vuk lehúzódott, mert bár sohasem mondták neki, tudta, hogy azok veszedelmesek. Ahogy a fűevő sem eszi meg a mérges növényt és a baromfi sem a mérges bogyót, úgy a rókakölyök is, amint mozogni tud, és kinyilt a szeme, azonnal meg tudja különböztetni a jót a rossztól, és megérti a rókabeszédet, mely hangokból mozdulatokból tevődik össze. Vuk összehúzta magát puha vackán, és mind türelmetlenebbül várt. A tó fölött gémek krákogtak, és a tóparti nagy fákon szállóhelyért verekedtek, mert erősen alkonyodott, és Unka nemzetsége is halkan belékezdett már az esti muzsikába. Vuk nem mert mozdulni. "Majd értem jönnek" - bíztatta magát, de ez a hite mindjobban meglazult, és valami hiányt érzett, melyet a nagy tölgyfa alatt nyugvó halottak nem tudtak már betölteni. Az árnyékok összefolytak, és a susogó sástengerre szürke sóhaját rálehelte az alkony. Tás népe sűrűn járt ekkor már Vuk fölött, ki fölemelte fejét, de le is vágta abban a pillanatban, mert egy erőszakos dörrenés rázta meg az alvó vizet, és utána egy vadkacsa sápogott a levegőben. Messze volt a lövés, a kisróka érzékeny füleibe mégis szinte beleordított a kemény csattanás. Vuk remegve lapult, a szárnyazott vadkacsa pedig nagy ívben zuhant a sás közé, tőle pár lépésre. Ettől is megijedt, de már nem annyira, és arra gondolt, ha az anyja jön megmutatja neki Tást, és az anyja örül majd neki. Finom, jó húsa van - nyelt a kisróka, mert éhes volt már nagyon. De az anyja nem jött. Elhalkultak a zajok, a vadkacsák fütyülő szárnyai, a gémek lármája, csak Unka népe zenélt, szorgalmasan százezer hangon, mely azonban csodálatosan eggyé folyt össze.Vuk megmozdult. Az éhség karmai mintha tüzesek lettek volna, és Tás felől ingerlő, meleg illatokat lehelt a szél. A kisróka remegett az izgalomtól. Élő egérrel, vakonddal már játszva elbánt volna, de Tás túlságosan nagy volt. Elindult, megállt, újból elindult, és a végén nyüszítve sírva fakadt.
- Egyedül vagyok... kicsi vagyok... éhes vagyok - vakogta halkan, aztán mind hangosabban: - Egyedül vagyok... kicsi vagyok... mit kell tennem? Éhes vagyok! - Ekkor egy mély hang kiáltott vissza a dombról, hol sötét volt, és nagy fenyők sóhajtoztak:
- Ki fia vagy odalent, kis vérem?
- Kag fia vagyok... és még kicsi vagyok. Segítsetek Vuknak, a kisrókának!
Az idegen róka elindult a sásban, mely szétnyílt előtte, és nem csinált nagyobb zajt, mint a sóhajtás.
- Gyere felém, Vuk, Kag fia - szólt még halkan.
Vuk elindult az idegen róka felé, de mert éhes volt, fájt a szíve Tásért, kit otthagyott. Ekkor kigyúlt fökötte két élő lámpás, két titokzatos rókaszem, és az idegen végigszaglászta Vukot, a remegő kisrókát.
- Hát te hogy menekültél meg? - kérdezte.
- Én nem menkültem - szipogott Vuk -, engem az anyám hozott ide, hogy várjak rá, de nem jön... - Ebből aztán megtudhatta Karak, a magányos róka, hogy Vuk még nem tudja, hogy a nagy tölgyfa tövében már csak halottak vannak. "Ráér még megtudni" - gondolta Karak, és fennhangon azt mondta:
- Iny, az anyád nem jöhet érted. Engem küldött. Az én nevem, Karak, és rokonod vagyok. Velem kell jönnöd. Tudsz jól járni?
- Messze még nem voltam, de azért jól tudok járni!
- Akkor hát menjünk - indult elsőre Karak, de Vuk nem mozdult.
- Nem értetted? Indulj, mert megrázlak!
Vuk ismét szipogni kezdett: - És... és Tást itt hagyjuk?
- Miféle Tást? Hol van? - mérgelődött Karak, aki azt hitte, valami gyermekmeséről van szó.
- Valami dörgött a víz fölött - magyarázta Vuk lelkendezve -, és Tás odaesett mellém. Most is érzem a szagát - és a nedves kis rókaorr pontosan mutatta az irányt.