Kevés olyan találmány létezik, mely annyira ismert és szinte mindennapi használati tárggyá vált, mint a gyufa. Szinte fogalomként él az emberek tudatában, jóllehet ma már a gázgyújtók és az elektromos gyújtók korában egy kissé háttérbe szorult. Feltalálója, illetve pontosabban továbbfejlesztője és véglegesítője egy nevezetes család tagja, Irinyi János volt, akinek egész életútja jellegzetesen 19. századi magyar tudóssors.

A gyufa története Irinyiig

• Az ősember hegyezett végű fapálcák gyors pörgetésével élesztett tüzet.
• Évezredek múlva az ókori emberek, miután megismerték a vasat, kovakőből csiholtak szikrát, később hegyi kristályból vagy üvegből készítettek lencsét, mely segítségével a nap sugarait egy helyre fókuszálták, s gyújtottak lángot.
• A XVIII. század végéig a fenti eszközök voltak az egyedüli tűzszerszámok. Ez időben kezdik el tűzgyújtásra használni az akkor már száz év óta ismert fehér foszfort, mely levegőn vagy gyenge dörzsölésre meggyulladt. Ez egy erősen mérgező anyag, innen származik a "gyufát inni" kifejezésünk is.
• 1805-ben, Párizsban tűnik fel egy újfajta tűzszerszám, a mártógyufa. Ennél a kálium-klorátnak azon tulajdonságát használták fel, hogy szerves, illetve éghető anyagokat koncentrált kénsav hatására heves reakció kíséretében meggyújt. Chancel J. L. káliumklorát, kénvirág és likopodium arabgumi oldatos keverékéből készített fejjel látta el gyufáit és egy kis üvegecske kénsavval együtt hozta forgalomba. A gyufa fejét a kénsavba kellett mártani, hogy az meggyulladjon.
• Hogy ne kelljen semmilyen savas anyag a gyufa meggyújtásához, további kísérletek folytak. Ennek egyik eredményeképpen Tillmetz müncheni gyógyszerész 1815-ben elkészítette az első dörzsgyufát.
• 1831-ben Németországban három tudós egymástól függetlenül oly könnyen gyúló gyufákat készítettek, melyek feje arabgumi oldatban eldörzsölt foszforból, káliumklorátból és kénből állt.
• Az angolok Walker John-t tartják a dörzsgyufa feltalálójának, bár Tillmetznél sokkal később, 1827-ben állította elő dörzsgyufáját, amit 1832-ben szabadalmazott. A kénezett végű szálra felvitt gyújtófej a káliumklorát, kén és a ragasztószer mellett még egy dörzsölésre könnyen felrobbanó anyagot, a durranóhiganyt is tartalmazta.
• Az igen drága és veszélyes durranóhigany helyett Jones S. antimonittal (Sb2S3) készített gyújtóelegyet szabadalmaztatott 1832-ben.
• Velük egy időben Rómer István magyar származású bécsi gyufagyáros is szabadalmaztatta mártógyufaként is használható dörzsgyufáit.
• 1834-ben Zucker László megalapítja az első magyarországi dörzsgyufagyárat.
• Bár a dörzsgyufa a mártógyufánál tökéletesebb szerszámnak bizonyult, még mindig meg volt az a nagy hátránya, hogy veszélyes robbanó anyagot tartalmazott és meggyulladása is robbanással történt. Ezen a hibán Irinyi János segített, aki feltalálta a zajtalanul gyúló gyufát.

A biztonsági gyufa feltalálása

Az akkoriban alkalmazott gyufák a fejükben található vegyi anyagok összetétele miatt igen nagy hang és láng kíséretében lobbantak fel, s a gyújtókeverék egy része szétfreccsent.

Irinyi János 1836-ban a bécsi Politechnikumban tanult kémiát, amikor is egyik professzorának, Meissner Pálnak egy sikertelen kísérlete kapcsán merült fel benne annak megoldása, hogy miként lehetne egy olyan gyufát készíteni, mely zajtalan és biztonságos. A professzor egyik előadásán ként ólom-dioxiddal dörzsölt össze, "ígérvén a figyelmes hallgatóságnak, hogy a kén meg fog gyúlni, de ez nem történt, nekem hamar az jutott eszembe, - mondta később Irinyi - hogyha kén helyett foszfort vett volna, az már rég égne." Irinyi ötlete tehát abban állt, hogy a gyufa fejében lévő ólomdioxidot fehérfoszforral keverte. Így jutott el a mai is használatos biztonsági gyufa őséhez.

Még ebben az évben szabadalmaztatta új találmányát, azonban elegendő tőke hiányában nem tudta elkezdeni annak gyártását. Így hát találmányát 60 forintért eladta Rómer István bécsi gyógyszerészmesternek, aki elkezdte annak tömeges gyártását, s tekintélyes vagyonra tett szert.

Hazatérve az egyetemről 1840-ben létrehozta saját gyárát "Első Pesti Gyújtófák Gyára" néven, mely a város több pontján működött.

A gyufagyártás folyamata abból állt, hogy a kérgüktől megfosztott fatörzseket 60 cm hosszú rönkök alakjában leháncsolták, majd vékony szalagokra szelték. Ezután a gyufaszálak hosszának megfelelő méretűre vágták azokat, majd egy darabológép segítségével kis pálcikákká alakították.

A nyers szálakat foszforsav, illetőleg foszforsavas ammónium vizes oldatával impregnálták, majd meleg légáramban forgó dobokban megszárították azokat.

Az impregnálás megakadályozta, hogy az eloltott gyufaszál tovább izzon. A következő lépésben rovátkolt falécekből kialakított keretekbe tűzdelték be kis térközökkel a szálakat és a keret két oldalának összeszorításával rögzítették őket. A keretből kiálló szálvégeket először megolvasztott paraffinba, vagy a foszforos gyufáknál olvasztott kénbe, majd a gyufafejet képező gyújtóelegybe mártották.

Az így megszilárdult anyagból jött létre a gyufa feje.

A történet napjainkig

Bár ez a gyufa már biztonságos volt, de volt egy nagy hibája: a gyufa fejében nagy mennyiségű foszfor volt. A gyufagyárakban beindult a tömeggyártás és egyre több embert foglalkoztattak. A gyárakban dolgozó emberek nagy számban kaptak foszformérgezést. Ezért nem sokkal a gyufa debütálása után elsőnek 1874-ben Dánia és Finnország, majd később a többi európai állam (Magyarország 1912-ben) is beszüntette a foszforos gyufa gyártását.

1844-ben olyan gyufagyártási eljárások váltak ismertekké, melyekben már nem kellett mérgező anyagokat felhasználni. Lundström vörös-foszforból, antimonitból, umbrából és enyvoldatból készített péppel a gyufadobozok oldalán állított elő dörzsfelületet, míg a gyufák feje foszformentes maradt, azaz káliumklorátból, antimonitból, umbrából és arabgumiból állt.

Ma már milliószámra gyártják a gyufaszálakat, melyeket természetesen gépekkel készítenek és biztonságosak.

(forrás:webv.extra.hu)