A romániai magyar irodalom középnemzedékének sajátos nyelvű és sok változáson, küzdelmen csiszolódott alakja Kányádi Sándor

Kányádi Sándor erdélyi (romániai) magyar költő és műfordító 1929. május 10-én született Nagygalambfalván (Románia).

Édesanyja nagyon korán meghalt. Édesapja egyszerű székely gazdálkodó ember volt, de nagyon szeretett olvasni, s fiát tanítatta. Elemi iskoláit szülőfalujában végezte, majd 1941-től 1950-ig Székelyudvarhelyen tanult. 1944-ig a Református Kollégiumba járt, 1944-45-ben a Római Katolikus Gimnáziumban volt magántanuló, 1946-tól a Fémipari Középiskola tanulója volt. Itt érettségizett 1950-ben. Előbb egy fél évig a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolára hallgatója volt, majd a Bolyai Tudományegyetem hallgatója lett, itt szerzett magyar szakos tanári oklevelet 1954-ben.

1950 őszétől él Kolozsváron. Költői tehetségét még Székelyudvarhelyen felfedezte egy faliújságra kitett verse alapján Páskándi Géza költő. Egyetemista éveiben már szerkesztőként is dolgozott. 1951-52-ben az Irodalmi Almanach segédszerkesztője, az Utunk munkatársa. 1955-től 1960-ig a Dolgozó Nő, 1960-tól nyugalomba vonulásáig Napsugár című gyermeklap belső munkatársa.

A hatvanas évek vége, hetvenes évek eleje óta gyakran jár külföldön, elsősorban Nyugat-Európa, Skandinávia, Észak- és Dél-Amerika magyar közösségei meghívására tart költői esteket. A legnépszerűbb magyar költő. 1987-ben meghívták a rotterdami nemzetközi költőtalálkozóra, nem kapott útlevelet, ezért a bukaresti kormány politikája ellen tiltakozva kilépett a román írószövetségből.

Versei az ezredforduló költészetellenes világában is sok ezer példányban fogynak el. Népszerű gyermekversein nemzedékek nőttek fel: a könnyen mondható, különleges ritmikájú, az élőbeszédhez közelítő versei alapvető erkölcsi értékek közvetítői is. Verseiben egyértelműen védelmébe vette az nemzeti létében elnyomott erdélyi magyarságot. Az erdélyi magyarság sorskérdéseit a hetvenes évektől kezdve közvetlenül is kifejezik költeményei. Az 1989-es rendszerváltás előkészítésében nagy szerepet vállalt verseivel. Folyamatosan tiltakozott az erdélyi magyarság kiszolgáltatottsága ellen.

Sokfelé megfordult a nagyvilágban, de többnyire a magyar líra nagyköveteként. Jelenleg is Kolozsváron él családjával.

Díjai

1968 – Utunk-díj

1971 – A Romániai Írószövetség Díja (Fától fáig)

1978 – A Romániai Írószövetség Díja (Szürkület)

1986 – Déry Tibor-díj

1989 – Az Év Könyve Díj (Sörény és koponya)

1989 – Az Év Hanglemeze (Vannak vidékek)

1990 – MSZOSZ-díj

1990 – A Castren Társaság díja

1993 – Kossuth-díj

1993 – Magyar Művészetért Díj

1994 – Herder-díj

1998 – Magyar Örökség-díj

2000 – a C.E.T. Millenniumi díja

2001 – Kölcsey Ferenc Millenniumi Díj

2002 – a Pro Renovanda Cultura Hungariae fődíja

2004 – A Magyar Köztársaság Érdemrend Középkeresztje a Csillaggal

2004 – Mecénás-díj

2005 - Hazám-díj

2008 - A Magyar Kultúra Követei Díj

Volna még


pedig volna még
volna még valami
mondanivalóm
a nyíló nárcisz-
mezőkről például
az alkonyi szélben
riadtan lobogó
hegyi füvekről
a hegyekről a folyókról
égről és földről
a tengerekről
az óceánok alatt
vergődő tűzhányókról
a szerelem végtelen
napéjegyenlőségeiről
amikor az idő is
ellankad mint a patak
ha szomját oltja
benne a szarvas
egyszóval kettőnk
dolgáról az emberiség
nevében volna még
talán volna még

Harmat a csillagon


Megjártam bár a történelmet,
konok vagyok, konokabb, mint a gyermek,
kinek apja hiába magyarázza,
hogy nem labda a hold,
konok, ki ha százszor meglakolt,
százegyedszer is a könyörtelen
igazat keresem.
Ez a kenyerem.

A boldogság tört szárnyú madara
vergődik a tenyeremen;
a boldogság tört szárnyú madarát,
mely évezredek óta
röppen fel s hull alá,
nekem kell fölrepítenem.

Vergődtem, vergődöm magam is,
- megviseltek a hosszú századok -;
szétosztom minden örömöm,
a bánatomon is osztozzatok.

Ó, szép szavak barokkos balzsama, -
ne hosszabbítsd a kínjaim!
A féligazság:
múló novokain.
Az egyenes beszéd,
nekem csak az a szép.

Kenyéren és vízen is csak azt vallhatom.
Ezért tart engem a társadalom.
Labda a hold! S ha netán el nem érném,
harmat leszek, harmat e csillagon,
hogy fényemtől is fényesebbnek
lássák a földet a
szomszédos égitestek.

S ha elszólít a Nap,
nyugodt lélekkel mondják:
tócsákkal nem szövetkezett,
liliomok fürödtek benne,
úgy tünt el, amint érkezett.

Tavaszutó

Ázik a Küküllő,
paskolja a zápor,
tovatűntén is még
csurog a fűzfákról.

Játszik az esővel
a nap mosolyogva,
szivárványhidakat
ível a folyóra.

Récefiókákat
vezényelő vének
tanítgatják a szép
búvármesterséget.

Messzi jár a zápor,
viszi a szél, húzza:
szemlátomást nő a
nyomában a búza.

S meglátván a békák
udvarát a holdnak,
holnapra új záport,
záport kuruttyolnak.

Nyárelő

Kékell a Küküllő,
talán a nevét is
kékellő színéről
kapta ez a szép víz.

Kikeleti kék ég,
nyárelői árnyak
összeszoktak szépen,
és nevévé váltak.

Vagy az örök fűzfák
lombja közt üdülő
legelső rigónak
füttye a Küküllő.

Kékellő Küküllő,
kökényszemű tündér.
Szívemhez, nyelvemhez
hozzáédesültél.

Járhatok akárhol,
minden folyóparton
a te nyárelői
susogásod hallom

Somvirággal, kakukkfűvel

Somvirág, somvirág,
aranysárga a világ.

Kakukkfű, kakukkszó,
kirándulni volna jó:

fűzfasípot faragni,
fűzfalóval lovazni,

árkon-bokron átal,
háton hátizsákkal,

menni, mendegélni,
este hazatérni:

fűzfalovam kocogva,
fűzfasípom tutogva,

somvirággal, kakukkfűvel,
kakukkszóval, tele szívvel.