Németh László Kossuth-díjas magyar író, esszéista, drámaíró, 1998-tól a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja.

Nagybányán született, 1901. április 18-án. Apja Németh József, anyja Gaál Vilma, tisztviselő család gyermeke.

1904-ben Szolnokra, 1905-ben Budapestre költöztek. Németh László szemléletére mélyen hatott a “választott szülőföld”, apjának szilasbalhási (mezőszilasi) parasztbirtokos rokonsága.

Középiskolai tanulmányait a Bulyovszky utcai Kemény Zsigmond, az utolsó két osztályt a budai Toldy Ferenc Főreáliskolában végezte. A Tanácsköztársaság idején iskolabizalmi, a május elsejei ünnepség szónoka, ezért fegyelmi elé állították.

1919-ben, érettségi után magyar-francia szakos bölcsész volt, 1920 tavaszán azonban átiratkozott az orvoskarra. 1925-ben elvégezte az egyetemet, a Szent János Kórház cselédkönyves orvosa lett.

Házasságot kötött Démusz Ellával.

A Nyugat karácsonyi számában megjelent pályadíjnyertes novellája, a Horváthné meghal. Fogorvosi rendelőt nyitott.

1926-ban megjelent első tanulmánya a Protestáns Szemlében (Móricz Zsigmond). 1927-ben a Napkelet munkatársa. 1928-ban meghatározó szellemi élménye olasz- és franciaországi útja. 1929-ben a Napkeletben jelent meg első regénye (Emberi színjáték). Babits barátságába fogadta, a Nyugat vezérkritikusa lett.

1930-ban Baumgarten-díjat kapott; díját azonban - Hatvany Lajos támadása miatt - visszaadta. 1931-ben kiegészítő érettségit tett görögből, rövid ideig görög szakos bölcsészhallgató volt. Iskolaorvossá nevezték ki.

1931. november 29-én közreműködött a népi írók debreceni estjén. 1932-ben szakított Babitscsal és a Nyugattal; szeptember 26-án kiadta egyszemélyes folyóiratát, a Tanút. 1933-ban Nagy Károly (Debrecen) kiadta első tanulmánykötetét (Ortega és Pirandello).

1934-ben Fülep Lajossal és Gulyás Pállal megindította a Választ; a Rádióban az irodalmi osztály vezetője, a Magyarország cikkírója lett. 1935-ben csatlakozott az Új Szellemi Front reformmozgalmához; a Sziget című folyóirat és a Magyarságtudomány munkatársa. Keresztury Dezsővel, Boldizsár Ivánnal és Szabó Zoltánnal romániai tanulmányúton vett részt.

1938. március 30-án a Nemzeti kamaraszínházában volt első színházi bemutatója (Villámfénynél). 1939-ben megjelent a Kisebbségben.

A háborús években a Kelet Népének, Zilahy Hídjának és a Magyar Csillagnak a munkatársa. 1940-ben Törökvész utcai villáját felajánlotta a magyar írók népfőiskolája számára. Tanulmányait A minőség forradalma címmel gyűjtötte kötetbe.

1943-ban iskolaorvosként nyugdíjba vonult, nyárra a debreceni Bocskai-kertbe költözött. Augusztus 25-én a szárszói konferencia egyik előadója volt.

A főváros ostromát családjával Illyés Gyuláék rózsadombi házának és a Sarolta-intézetnek a pincéjében vészelte át. 1945 márciusában Püski Sándor hívására Békésre költöztek. Ősztől 1948 decemberéig a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor református főgimnázium óraadó tanára. A Nemzeti Parasztpárt számára elkészítette A tanügy rendezése című füzetét. Illyéssel a Népi Művelődési Intézet szellemi irányítója, a Válasz munkatársa.

1947-ben megjelent Iszony című regénye, 1948-ban pedig első műfordítása, Thornton Wilder Caesarja. Az ötvenes években némaságra volt ítélve, csak műfordításai jelenhettek meg. 1951-ben Tolsztoj Anna Kareninájának fordításáért József Attila-díjjal tüntették ki. 1954-ben súlyosan megbetegedett; betegségéről vezetett naplóját, önmegfigyeléseit adta ki Levelek a hipertóniáról címmel. Galilei című drámáját 1956. október 20-án mutatta be a Katona József Színház. November 2-án a szocializmus valódi értékeinek átmentésére figyelmeztetett (Emelkedő nemzet). 1957-ben Kossuth-díjat kapott, összegét a vásárhelyi gimnázium könyvtárának ajándékozta. 1959-ben látogatást tett a Szovjetunióban; élményeiből írta Utazás című drámáját.

Utolsó alkotói korszakában Sajkódon rendezte be írói műhelyét. Szaporodtak a munkásságát elismerő gesztusok; 1961-ben a Munka Érdemrend arany fokozatával, 1965-ben Herder-díjjal, 1968-ban Batsányi-díjjal és “A megbecsülés jele” elnevezésű szovjet kitüntetéssel jutalmazták. 1969-ben a Magvető és a Szépirodalmi Könyvkiadó megindította életműkiadását. 1970-ben Hódmezővásárhelyen és Szegeden rendezték meg utolsó drámájának, Az írás ördögének bemutatóját.

1975. március 3-án hunyt el, agyvérzés következtében.

Véleményeiben, ítéleteiben, megállapításaiban sokszor tévedett, de életműve ismerőinek mégis úgy rémlik, hogy ő volt a legokosabb ember századunk egész magyar irodalmában. Műveltsége káprázatos volt: óriási irodalmi, történelmi, filozófiai, esztétikai, néprajzi ismerete mellett alaposan jártas volt a modern természettudományokban; biztonságos nyelvtudása nyelvészekkel vette föl a versenyt (semmit sem szeretett fordításban olvasni, inkább megtanult még egy nyelvet, hogy az elébe kerülő könyvet eredetiben értse; műfordításai pedig filológiailag is, hangulatilag is példamutatóan pontosak). Bár vérbeli prózaíró volt, a verstannal professzori szinten volt tisztában, s ha a dráma stílusa úgy kívánta, példásan tiszta jambusokban tudott fogalmazni vagy Shakespeare-t fordítani. És ha személyes beszélgetések közben ellentétes vélemény hangzott el, nemcsak méltányosan tudomásul vette, és kizárólag világosan kifejtett észokokkal szállt vitába, hanem modorának rendkívüli kedvessége, a beszélgető partner feltétlen tisztelete egyszerűen lefegyverezte azokat is, akikkel éppen nem értett egyet.