Italozó és pipázó kurucok

A Rákóczi-szabadságharc 1703-tól 1711-ig tartott. A Habsburg udvarnak a törökök kiűzését követő kormányzati módszere széles körű visszatetszést keltett Magyarországon. A török kiűzéséhez a magyar nemzet 30 millió forintot adott hadiadó formájában, amely adóformát - bár okafogyott - még évekkel később is fizetnie kellett. A visszafoglalt jobb minőségű földeken nem a magyar parasztok telepedhettek le, hanem német (későbbi gyűjtőnéven: sváb), szerb telepesek (Bánság, Bácska). A török kiűzésében jelentős szerepet játszó hajdúk és végvári katonaság mehetett isten hírével, se föld, se jutalom nem járt. Az országban az osztrák zsoldos sereg lett a közigazgatási hatalom, a lakosokkal úgy viselkedtek, mint leigázott, megszállt területeken akkoriban szokás volt.

Rákóczi Ferenc

A rendek már a Buda visszafoglalását követő évben (1687) kénytelenek voltak lemondani szabad királyválasztói jogukról és az Aranybulla nevezetes ellenállási záradékáról, amely jogtiprás esetére biztosította számukra az uralkodóval való törvényes szembeszegülés lehetőségét. A parasztságot elsősorban a rendkívüli terhek, a zsoldossereg folyamatos zaklatása, lányok, asszonyokkal szembeni erőszakoskodásai, a sérelmekre orvoslásának megtagadása („Menjen a sóhivatalba!”) fordították a Habsburg-uralom ellen.

1697-ben Tokajban parasztfelkelés robbant ki, amelyet Bercsényi Miklós nemesi bandériumokkal és a Montecuccoli vasas ezred bevetésével levertek. Azonban az udvar és a nemesség között is romlóban volt a kapcsolat, ugyanis a törököktől visszaszerzett területeken csak azoknak voltak hajlandóak birtokokat visszajuttatni, akik igazolni tudták jogosultságukat valamilyen dokumentummal, illetve képesek voltak megfizetni a birtok értékének 10%-át (fegyverváltság) az átvételért cserébe. Amennyiben ez nem sikerült, az udvar hitelezői és szállítói kapták meg a birtokokat. Az ügyeket intéző Újszerzeményi Bizottság (Neoacquistica Comissio) rendkívül népszerűtlenné vált a magyar nemesek körében.

Than Mór: Rákóczi visszautasítja a szatmári békét

Amikor II. Rákóczi Ferenc kiment Lengyelországba, hogy I. Péter orosz cárral tárgyaljon a segítségről, és megtette Károlyi Sándort hadai fővezérévé és felhatalmazta, hogy a bécsi udvart képviselő gróf Pálffy János tábornaggyal a fegyverszünetről vagy békekötésről időt húzó tárgyalásokat folytasson. Károlyi úgy látta azonban, hogy semmi értelme a további harcoknak, a kuruc katonaságot nagyon megtizedelte a pestisjárvány, 1711. április 30-án gróf Pálffy Jánossal megkötötte a szatmári békét. Ebben minden kurucnak, magának Rákóczinak is teljes amnesztiát biztosítottak, ha három hét alatt visszatér. Harmadnapra aztán, május 1-jén, kiment az egész békebizottság a majtényi síkra, ahol őket teljes fegyverzetben, lobogó zászlókkal 12 000 kuruc katona várta. Károlyi Sándor szemlét tartott felettük, beszédet intézett hozzájuk, amelyben ismertette a lefolyt béketárgyalásokat és elért eredményeket.

A majtényi kuruc fegyverletétel

Azután letette a hűségesküt az akkor már két hete halott I. József királyra. Ekkor megszólalt a kuruc táborban a zene, és ünnepélyes hálaadó istentisztelet zárta be a nyolc évig tartó háborút. A katonák megtarthatták fegyvereiket, de a csapatzászlókat át kellett adniuk. Az utókor költője, Bathó János érzelmes versben emlékezett meg a számára szomorú eseményről.

Nagymajtényi síkon letörött a zászló,

Rászállt tollászkodni egy fekete holló.

Tépi sötét szárnyát, hull a tolla rája,

Síró kurucoknak gyászos kalpagjára,

Rongyos dolmányára.