Sárosfai és nádasdi Bittó István (Sárosfa, 1822. május 3. – Budapest, 1903. március 8.[1]) magyar politikus, miniszterelnök, valóságos belső titkos tanácsos, főrendiházi tag.
Sárosfán, Pozsony vármegyében született sárosfai Bittó Benjámin (1786- 1844), Pozsony vármegye alispánja, és litértejedi Nagy Júlia (1795-1868) fiaként.[2] Hivatalnoki pályafutását Moson megyében kezdte. 1848-ban országgyűlési képviselőnek választották, emiatt a szabadságharc bukása után bujdosni kényszerült. 1851-ben tért haza, és Somogy megyébe költözött, ahol visszavonultan élt. 1865-ben a szigetvári kerület képviselője lett, majd 1869-ben Abrudbányán választották meg. Elnyerte Deák Ferenc bizalmát is.

1871 és 1872 között az Andrássy-kormány, majd a Lónyay-kormány igazságügyi minisztere volt. Még ez utóbbi bukása előtt lemondott, és 1872-től 1874-ig a képviselőházi elnök tisztségét töltötte be. 1874. március 24-én kapott megbízatást kormányalakításra. Ez volt az utolsó kísérlet a Deák-párt alapján való kormányalakításra. Mivel a párton belül Lónyay és Sennyey voltak a legnépszerűbbek, Bittó helyzete nem volt könnyű. Amikor azután Tisza Kálmán 1875. február 3-án bejelentette, hogy pártok alakulásának van közjogi alapja, megkezdődött ez a folyamat, – másrészt véget ért Bittó István kormányzati szerepe. Ő az egyetlen volt miniszterelnök, aki nyíltan az ellenzékhez csatlakozott. 1884-ig volt képviselő a Mérsékelt Ellenzék színeiben, majd átmenetileg visszavonult a politikától. 1899-ben kinevezték a főrendiház tagjává, ahol haláláig aktív maradt.

Bittó István feleségül vette nádasdi és sárosfalvi Bittó Irmát (1839 - 1921), nádasdi és sárosfalvi Bittó Ferenc (1812-1866)[3] és zsenai Markovits Mária (1820-1903)[4] lányát.

Barabás Miklós 1875-ben megfestette arcképét, miután feleségéé, 1874-ben méltán nagy sikert aratott, amely a magyar festészet egyik legszebb-legismertebb portréja, a Magyar Nemzeti Galéria őrzi.[