Dugonics András (horvátul Andrija Dugonić) (Szeged, 1740. október 17. – Szeged, 1818. július 25.) piarista szerzetes, író, egyetemi tanár.
Dugonyi András szegedi városi kapitány és Imre Katalin fia volt. Szülei gondos és alapos neveltetésben részesítették. Olyannyira kiváló előmenetelt tanúsított iskoláiban, hogy magára vonta a szegedi kegyesrendiek figyelmét is. Iskoláit 1756-ban elvégezve – szülei ellenkezése dacára – maga is a rendbe lépett. A szerzetesi próbaévek után Nagykárolyban bölcseletet, Nyitrán hittudományt tanult. Miséspappá szentelése után költészetet és szónoklattant tanított Erdélyben, Medgyesen. Erdélyi tartózkodása meghatározó befolyással volt szellemi fejlődésére, a nemzeti mondavilágban sajátos romantikus színezetben feltűnő Erdély római, dák, hun és magyar történeti hagyományaival a fiatal tanárban komoly érdeklődést ébresztett a történelem iránt. 1770-ben Nyitrára helyezték át, ahol a püspöki nevelőintézetben a bölcselet tanításával bízták meg, emellett azonban a költészettel is foglalkozott. Gyöngyösi István volt a példaképe, akit e korszakban az egyetlen klasszikus magyar költőnek tartottak. 1773-ban Magyarországon eltörölték a jezsuita rendet, és Dugonicsot a nagyszombati egyetemre helyezték át matematikatanárnak. Működését 1774-ben kezdte meg, és akkor is folytatta, amikor 1777-ben az egyetemet Budára áthelyezték. 1788-ban egyetemi rektor lett. 1808-ban öreg kora és testi gyengesége miatt nyugalomba vonult rokonaihoz Szegedre, ahol tíz évre rá meghalt.

Karácsony Chrytostom Incze rendtársa eképp jellemzi Dugonicsot: „Termetére nézve magas, tömött, egyenes szálú ember volt. Szép s eleven képének különös díszére szolgált gyönyörű fodros haja. Édesen, de egyszersmind férfiasan hangzó szava, gyors lépése, könnyü mozdulása belső tűzre s nemes indulatra mutattak… Hizelkedésre, alacsonyságra soha nem hajlott. A sok beszédet kerülte, elmésen mulatni szeretett.”