Rodolfo (eredetileg: Gross Rezső, amit később Gács Rezsőre módosított) bűvész 

(Budapest, 1911. május 16. – Budapest, 1987. január 25.)

"Figyeljék a kezemet, mert csalok!" -mondta, s jött is egyik ámulat a másik után. Észrevétlenül csent el a nézők zsebéből kisebb tárgyakat, kiolvasta gondolataikat, használta azt a mintegy 5000 trükköt és kombinációt, amit e területen ismert. Rodolfó, polgári nevén Gács Rezső, a legnagyobb magyar mágus, s az egyetlen, akit az évszázad leghíresebb bűvészeiről Amerikában megjelent könyvben a magyarok közül megemlítettek.

Egy Nagyfuvaros utcai betűszedő fiaként látta meg a napvilágot 1911. május 16-án, Budapesten. Mint mindenre rácsodálkozó, minden lében kanál kisgyereknek egy kínai gyöngyárus egyszer megtanította egy bűvészmutatványra. Mikor következő nap barátait kápráztatta el frissen szerzett tudásával a Mátyás téren, felfigyelt rá egy éppen arra sétáló elegáns úr, ki maga is kedvelte a bűvészkedést. Ódry Zuárd volt ő - a híres színész, Ódry Árpád bátyja -, aki épp a Magyar Mágusok Szövetségének elnöki posztját is betöltötte akkoriban. Felfedezte és pártfogásába vette az ügyes kezű kisfiút, aki később Rodolfo néven lett világhírű. A képzés hosszas és alapos volt. Évekig csak az alapismeretekkel foglalkoztak, s nem léptek tovább a haladás útján.

Pályája 1930-ban indult el a Fővárosi Nagycirkuszban, de tehetségének híre hamarosan külföldre is eljutott, ahol szintén ismertté vált. Fellépett Londonban, Lausanne-ban, Párizsban és Berlinben. "Tudományát" az Artista Akadémián, majd az Állami Artistaképző Intézetben tanította, s könyvet is írt művészetéről.A szakmai titkokat felfedő bűvészkönyvet Révész Gy. Istvánnal együtt írta "Vigyázat! Csalok!" címmel, és összeállított egy bűvészládikát is, mi sok gyereknek vált kedvenc játékává. Rodolfo nem csak kézügyességével kápráztatta el közönségét és lepte meg színpadi "zsebtolvajlási" trükkjeivel, hanem gondolatolvasásával és a szuggesztiós mutatványaival is.

Szakmáját, ami túlmutatott a hivatáson, és életformává vált, soha nem hagyta abba. Még 70 éves kora után is napi 4 órát gyakorolt, miközben egy 2 méteres tükör előtt állva ellenőrizte mozdulatait. Művészi alázatát bizonyítja, hogy a legegyszerűbb helyeken, a legszegényesebb körülmények között éppoly igényes előadást tartott, mint a csillogó színpadokon, neves helyeken.

Minden fellépésre úgy készült, mintha az élete függött volna tőle. Amikor a világháború idején adta elő mutatványait, úgy érezte, mintha Sámán vagy varázsló lett volna. Ugyanis a kórházakban kéz és lábnélküli emberroncsok arcára csalt mosolyt, ágytól ágyig járva. De művészetét soha nem a varázslás, a sámánság jellemezte, sokkal inkább a küzdelem, az akaraterő és az a kemény munka, minek eredményeként végre létrejött a csoda.

Hitvallása is a következő volt: "Az a művész, aki meg van magával elégedve, az nem művész többé. Az meghalt."

Minden idők egyik legnagyobb beszélő kézügyességi bűvésze és zsebtolvaja volt; rengeteg trükköt ismert a bűvészet minden területéről, ezek közül – saját elmondása szerint – kb. 5000-et tudott bármikor színpadképesen.