Gróf nagyapponyi Apponyi Albert György (Bécs, 1846. május 29. – Genf, 1933. február 7.) politikus, miniszter, belső titkos tanácsos, nagybirtokos, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Jászberény város aranymandátumos képviselője. Az 1920-as párizsi békekonferencián a magyar delegáció vezetője volt. Különböző magyarországi egyetemek, tudósok, illetve politikai csoportok 1911-32 között ötször jelölték Nobel-díjra, ám nem tüntették ki.[1] Akadtak azonban bírálói is, főként külföldön,[2] de Magyarországon is.[3] A kortársak a „Legnagyobb élő magyar” névvel illették.
Apponyi újra visszavonult az aktuális politikától és a béketárgyalások előkészítésének szentelte minden idejét s munkáját.
Az antant azonban annyira elkötelezte magát kisebb fegyvertársainak, Magyarország szomszédjainak, hogy a legfőbb tanács e kötelezettségen nem tudta túltenni magát. Később Apponyi, amikor kiderült, hogy a legfőbb tanács nem volt hajlandó a szerződést módosítani, lemondott tisztéről.

Időközben régi kerülete, Jászberény a Nemzetgyűlés tagjává választotta. Apponyi pártokon kívül maradt, mégis szavainak mindig rendkívüli súlya volt, ha nézetei nem egyeztek is meg az uralkodó politikai irányzattal. Beszédeiben óvott a szélsőségektől, a megértés és a kiengesztelődés politikáját hirdette és a politika aktuális kérdéseiről a liberalizmus szellemében nyilatkozott. Egyike volt az első Nemzetgyűlés legszorgalmasabb tagjainak, emellett nem volt a magyar nemzet történetének akkor lefolyt válságos fejezetében olyan eseménye a közéletnek, amelyben részt nem vett volna.

Sokan azonban ellentmondásosan ítélik meg Párizsban játszott történelmi szerepét, neki tulajdonítják, hogy nem sikerült Magyarországra nézve kedvezőbb békefeltételeket kialkudni, köszönhetően ezt többek között negatív nemzetközi megítélésének, illetve trianoni védőbeszédében is kihangsúlyozott nacionalizmusának. Beszédében a magyarországi kisebbségekről, mint „alacsonyabb kulturális fokon álló fajok”-ról beszél, Magyarország feldarabolásáról pedig ekképp fogalmaz: „e következmény a nemzeti hegemóniának átruházása volna oly fajokra, amelyek jelenleg többnyire alacsonyabb kulturális fokon állanak… Nézetem szerint a nemzeti hegemóniának egy alacsonyabb kulturális fokra való átruházása nem közömbös az emberiség nagy kulturális érdekei szempontjából.” (Az adott korban minden tudományos és politikai körben fajokról beszéltek, amelyek különböző kultúrfokon állnak, másfelől az emberfaj fogalma is mást takart, mint ma.) Figyelembe kell azonban venni azt a tényt, hogy az antant hatalmak nem kellett, vagy lehetett beszédekkel meggyőzni, hiszen kialakult koncepcióval rendelkeztek arról, miként rendezik Közép-Európa sorsát a háború után. Apponyi bármit is mondott volna, semminek sem lehetett pozitív hatása a döntésre nézve.