Heim Pál (Budapest, 1875. november 30. – Budapest, 1929. október 23.[1]) magyar gyermekgyógyász, egyetemi tanár.
Pál a középiskoláit szülővárosában végezte.[1] Orvosi tanulmányait Lausanne-ban kezdte, de a klinikai tárgyakat hallgatni már hazajött és a budapesti Tudományegyetemen szerzett orvosi oklevelet 1897-ben.[1]

1897-től ifj. Bókay János professzor (1858-1937) gyermekgyógyászati klinikájára került. Ösztöndíjasként másfél évig Breslauban (ma: Wrocław), Adalbert Czerny (1863–1941) gyermekklinikáján a csecsemő kórélettanának sajátosságait tanulmányozta. Egy újabb lausanne-i, illetve a párizsi Pasteur Intézetben tett rövid tanulmányút végeztével visszatért Budapestre, és 1901-től az Irgalmasrendi Kórház (ma: Országos Reuma- és Fizioterápiás Intézet) gyermekosztályának főorvosává nevezték ki.[1] Ezekben az években németül publikált tanulmányaiban korát megelőzve mondta ki, hogy a hasmenéses, sorvadt csecsemő anyagcseréjének összeomlásában az egyik döntő mozzanata víz és a konyhasó arányának felborulása.

1907-ben a budapesti egyetem orvosi karán A gyermekkori betegségek szemiotikája c. tárgykör magántanára lett, majd Preisich Kornéllal közösen megírták Az általános haematológia című könyvüket, amely a hazai viszonylatban úttörőnek számított. Részt vett az első világháborúban, ahol a katonai járványkórház parancsnoka, majd 1916-tól a székesfővárosi csecsemőkórház főorvosa,[1] 1918-ban az anya- és csecsemővédelem országos biztosa.

1918-ban nyilvános rendes tanárrá nevezték ki a pozsonyi egyetem gyermekgyógyászati tanszékére, de a megszálló csehszlovák hadsereg elől már menekülniük kellett. Az egyetemet átmenetileg a fővárosban helyezték el, ahol az 1921/22-es tanévben ő lett a rektor.[1] Létrehívója az Erzsébet Tudományegyetem Baráti Egyesületének, valamint az Egyetemi Tudományos Szövetség Orvosi Szakosztálynak, amely pályadíjjal jutalmazta a legjobb dolgozatokat. A gyermekklinika átmenetileg a Fehér Kereszt Gyermekkórházban működött.


Heim nővérek. Középen jobb oldalon ül Heim Pál.
Kiemelkedő szerepet játszott az anyák és csecsemők védelmére létrehozott Országos Stefánia Szövetségben, s e szervezet orvosi bizottságának elnöke volt. Pécsen töltött évei alatt megalapította annak helyi fiókját. Fontosnak tartotta a megelőző-, felvilágosító- és nevelőmunkát. Kezdeményezésére 1916-ban a Stefánia Szövetség elindította a gondozóképzést a Központi Védőnőképző Iskolában; életre hívta a gyermekápolónői iskolát („Heim nővérek”).[1] 1921-től a nagy megbecsülést élvező „Heim nővérek” két éves továbbképzést követően záróvizsgához kötött gondozónői oklevelet kaptak és viselhették az erről tanúskodó jelvényt.